Veress Dániel ünnepi beszéde az I. Profesztiválon

A kollégium tizedik születésnapjára

 

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.”

– írta Máté evangélista, s olvasták fel textusként nekünk is többször ezek között az ovális falak között. De mit jelentenek a titokzatos, metaforikus szavak? Mi ez a hegyen épített város?

 

Kilenc év után biztosan állíthatom, én tudom! Bár nem hirdeti a kék-sárga, bárányos városzászló az országzászló mellett, ez a hegyen épített város a második otthonom, a második Debrecen. Jó, persze egy kicsit Aprópápa, Felső-Baár-Madas és Új-Sárospatak is, de mindenekelőtt a második Debrecen! (Aki nem hiszi, annak csak annyit említenék, hogy még saját Loki-szurkolótábora is van.) És lehet ezen az elnevezésen mosolyogni, még sincs ebben semmi különös. Minden nagyváros alapított telepeket a messzeségben, ahol a szülöttei berendezkedtek és felvették az anyavárosuk nevét. Így tettek a Fekete-tenger partján a görög városállamok, és ezért viseli angol, holland és francia anyavárosok neveit sok-sok amerikai city. Talán Kósa Lajos nem is tud róla, de így tett a polgármestersége idején Debrecen is: alapított egy kolóniát a budai hegyekben, a fővárosi címet tőle többször elbitorló Budapest felett.

 

Itt vagyunk most.

 

„Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város.”

De még mennyire, hogy nem! Ahogy jövök vissza a debreceni vonattal, már Kőbánya-Kispest után látom a budai hegyek kúpjait: bal kézre a Széchenyi-hegyi adótornyot, jobb kézre a fehérlő János-hegyi kilátót, és tudom, hogy a kettő között ott van a mi hegyen épített városunk. Aztán Nyugati, négyeshatos – Moszkva tér, ahol a nyüzsgő budapestiek közül felvetve a fejem megint összenézhetek a kilátóval, és egy kicsit a beavatottak örömével gondolhatom, hogy én még nem érkeztem meg, hiszen nem is Budapestre jöttem. Végül, amikor a 21-es a Költő utcáig kapaszkodott, és besorol a fogaskerekű mellé, újra nagyon hasonlóan érzem magam, mint legutóbb az Alföld közepén, Debrecen és Ebes között. Már első éves koromtól fogva tudtam, hogy ettől a buszmegállótól kezdve otthon vagyok…

 

…A 21-es egy percen belül kétszer is elmegy Jókai szobra mellett, közben keresztezi a fogas vonalát, és nekidurálja magát a Normafáig hátralevő utolsó nagy kaptatónak. Sokszor képzeltem úgy, hogy a busz szinte örül, amikor a végére ér ennek a kimerítő hegymenetnek, és örömében gyorsan egymás után kétszer is megáll pihegni. Az Ordas útnál, s aztán rögtön az Őzike köznél…

 

Különleges emberek népesítik be ezt a környéket. Ide rendezkedett be például Csányi Sándor, akit persze sokkal inkább a tévében látunk, mint a Laura utca sarkán, de hétről-hétre az ő villányi borát és az ő meccseinek levét isszuk. De itt húzza meg magát Dmitrij, az orosz nagykövet, itt dolgozik Zita, a lezser helyi közértes, és – mint azt egy BKV-sztrájk miatt, stoppolás közben az édesapjuktól megtudtam – Sólyom László tizenegy unokája közül is itt lakik hat.

 

Mi tagadás, illusztris társaság, de nekem természetesen ti vagytok a legkedvesebbek közülük. Ti, akiket neveztek már empétéásnak, protkolisnak és újabban profeszesnek. Ti: új kurucok, édesapák, kollégák (kolleginák), barátok. Szívből hálás vagyok nektek!

 

Hálás vagyok nektek, mert Budapest nem egyszerű város. Esténként gyakran hoztam fel onnan a 21-es busszal bánatot, frusztrációt, gondokat – majd ezekkel a vacak érzésekkel mentem ki a közösségi térbe vacsorázni. Ott aztán a debreceni kenyérre fehérvárcsurgói kolbász kerül, a szatmári szilvalekvárt bokodi szalonnára cserélem. Közben szól a híradó, politizálásnak álcázott világnézeti manifesztumok hangzanak el, Nyíri Gézával Bachról beszél, a mérnökhallgatók persze inkább aznap megpillantott ELTE-s lányok után révednek, és megismerünk egy újabb bölcsességet a vastag pápai kollégiumi szlengből is.

 

Állítom, nincs az az egyetemi keserűség, amit legfeljebb a harmadik szelet kenyér ne szívna fel! Nincs az a pesti nyavalya, amit a svábhegyi vacsora ne tudna gyógyítani!

 

És most, hogy erre a kegyelmi helyzetre sokadszor is rácsodálkoztam, és itt áll előttetek ez a középsúlyos intézményfüggőségben szenvedő bölcsész, el tudjátok képzelni, hogy mennyire kétségbe vagyok esve. Kétségbe vagyok esve, mert véget ért ez a kilenc tajtékos év, és őszintén: fogalmam sincs, hogy mi lesz velem a kollégium nélkül. Sok mindennek válhattam volna a függőjévé pesti egyetemistaként, miután útra keltem Debrecenből, de végül kollégiumfüggőségbe estem, és természetesen nagyon hálás vagyok ezért addikcióért! A Jóistennek is, a szüleimnek is, a kollégiumnak is – és persze nektek.

 

Most, hogy mi már nem a kollégium jelenéhez, hanem csak a történetéhez fogunk tartozni, most, hogy a kollégiumtörténet legelső, egyszerre szerény és legendás fejezetének szereplőivé válunk, nem csak köszönni, de kívánni is szeretnék. Azt kívánni, hogy még rengeteg ilyen hálás kollégista lakjon a Svábhegyen; és hogy az én gyerekeim a ti gyerekeitek között váljanak hálás és talán intézményfüggő kollégistákká! Adja az Isten! Úgy legyen!

 

Svábhegy, 2016. május 7.